„Poe-t, a költőt sokan az abszolút ínyencek szerzőjének tartják. Valóban nem való mindenkinek, nem olvasható nagy mennyiségben, s nem is akármikor. Főleg az utóbbi lényeges: verseinek olvasásához sajátos lelki állapot kell. Poe-t olyankor érdemes elővenni, ha például úgy érezzük, kissé túlságosan sok a zajos, önelégült ember körülöttünk, és nem kapunk levegőt tőlük; ha ravatalon látjuk azt, akit soha senki nem pótolhat számunkra… Vannak őszi alkonyatok, amikor úgy tűnik: a közelgő éjszaka benyomja ránk az ablaküveget, és a besüvítő hideg ellen nem tudunk védekezni. Ilyenkor gyógyítanak Poe tompa tónusú, ólomsúlyú szavai, rímes bánatai, időmértékes szorongásai, lebegő iszonyatai, rejtelmes, anyagtalan víziói; talán úgy, ahogy megfelelő adagokban, szérum formájában a betegség kórokozói meggyógyítják a betegséget. A kötet Poe kísérteties tájaira kalauzol – ahová a költő is menekült a szorongató élet valósága elől.” (Baróti Szabolcs)